„A gondolkodás és a a nyelv viszonyáról beszélni csak akkor érdemes, ha előzetesen kísérletet teszünk a két kiinduló fogalom meghatározására. Előadásom első részében erre teszek kísérletet kizárólag a magyar szókincset legteljesebben áttekintő Czuczor-Fogarasi Nagyszótár (CzF) segítségével.
A kizárólagosságon azt értem, hogy csak a CzF szócikkeiben közölt adatokat, ismereteket, a belőlük közvetlenül levonható összefüggéseket és következtetéseket vettem figyelembe. Az így kialakított – a magyar nyelv szókincsében rögzült és használatában elevenen élő – elméletet összevetve a modern tudomány (kognitív pszichológia, generatív nyelvészet, pszicholingvisztika, hermeneutika stb.) eredményeivel látni fogjuk, hogy az utóbbiak nemhogy segítenék, sokkal inkább gátolják a tárgyalt fogalmak megértését. Ennek legfontosabb oka szerintem az, hogy a jelenkori lélektan és a nyelvészet uralkodó elméleteit a magyarétól egyértelműen különböző, alapvetően neo-latin nyelvekre dolgozták ki. 
Úgy tűnik, hosszú és fáradtságos az út, amíg az „akadémikus” tudósok képessé válnak megszabadulni attól a kényszerképzetüktől, hogy a neo-latin nyelvekre kidolgozott elgondolásokat igazolni lehet a teljesen eltérő szerkezetű és működésű magyar nyelven. És amennyire a nyelv befolyással van a gondolkodásra, annyira igaz ez a lélektanra is.
A pszicholingvisztika döntően angol eredetű sémáinak, tesztjeinek és vizsgálati módszereinek hazai sikertelensége egyértelműen igazolják ezt. A magyar nyelv jelen előadásban ismertetett főbb jellegvonásai és az ún. „magyar gondolkodás” közötti szoros kapcsolat bizonyítékait nem a nyelvtanban, hanem sokkal inkább a sajátos szóképzéssel létrehozott szókincs belső összefüggéseiben kell keresni.
Előadásom második felében a CzF-ból elvont és a buddhista alaptanításokból (Négy Nemes Igazság, Függő Keletkezés és Nemes Nyolcrétű Ösvény) következő ismerettudományi elgondolások között felismert nagyfokú hasonlóságot ismertetem.” (Pap László)
