A rábaközi hagyományban az évkör a Nap útjának „legmélyebb pontjával”, a téli napfordulóval veszi kezdetét. Innen indulva érkezünk meg mostanra, a fény csúcsát jelentő ötödik ünnephez, a nyári napfordulóhoz. Ekkor a leghosszabbak a nappalok és legrövidebbek az éjszakák, a külső fény pedig a legragyogóbb. Ez a beteljesedés ideje – egy olyan áldott, szent pillanat, amikor Kapu nyílik Ég és Föld között, hogy a lélek megmártózhasson a tiszta világosságban, mielőtt még „visszafordulna” a láthatatlan világ felé.
A nyári napforduló idén június 21-én, magyar idő szerint 10:24-kor következik be. Asztrológiai értelemben a Nap ekkor lép át az Ikrekből a Rák jegyébe, az égbolton pedig egy csodálatos misztérium tanúi lehetünk. Ez a fordulópont ugyanis a Nimród – a nagy vadász – csillagkép beavató csillagai felett, pontosabban a nyílvesszőt tartó kezénél történik, ott, ahol az ekliptika keresztezi a Tejutat. Nimród, az égi Ikrek – a magyar hagyományban Hunor és Magor – atyja, aki egyszerre uralja a látható és láthatatlan világot, egyensúlyt teremtve Ég és Föld között. A csillagmítoszi hagyomány úgy tartja, hogy amikor a Nap eléri Nimród nyílvesszőt tartó kezénél a Tejutat, az emberi lélek előtt megnyílik a lehetőség, hogy a „Lelkek útján” az isteni eredetű tudással kapcsolódhasson.
A magyar nyelvben az égtájak elnevezései a fény „útját” tükrözik, így ez a fordulópont az égtájak közül a Délhez kapcsolódik. A „dél” szavunk, mint napszak és irány, a delel, delelés igékkel van összefüggésben, és a Nap útjának „legmagasabb pontját”, a Fény ragyogásának a csúcsát jelenti az Égen.
Máté Imre a Yotengrit könyvekben ír arról, hogy a nyári napfordulót régen Ispilángnak nevezték. A keresztény egyházi ünnepkör kialakulása során ennek az ünnepnek az eredeti időpontját eltolták, és egybeolvasztották Pünkösd mozgó ünnepével. Így az ősi ispilángi szokások nagyrésze a pünkösdi hagyományrendbe került át. Az Ispiláng szó a néphagyományban, gyerekdalokban és játékokban is megőrződött mind a mai napig – gondoljunk csak az „Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa…” kezdetű énekre. Feltételezhető, hogy az Ispiláng szó a tűzre, a lángolásra, a fényességre, valamint a rábaközi hagyomány szerinti tiszta Szellemre (az Isz-re) utalhat.
A Boldogasszony ünnepek közül ehhez az időszakhoz Napbaöltözött Boldogasszony minősége kapcsolódik. Ő a tápláló, bőséget adó, gyöngéd, de mégis hatalmas erő, a növekedés, a növelés és a felemelés tiszta minősége. Minden élet a földből indul, és Ő az, aki segíti, hogy valamennyi lény elérhesse saját teljességét és legfényesebb önvalóját. A Napbaöltözés misztériuma mutatja meg szimbolikusan ‘a nyári napforduló pillanatában a létezés valódi kiteljesedését’. Ez az a kegyelmi állapot, amikor a földi és az égi minőség összeér, lehetőséget adva, hogy az emberi lelkek „hasuk mélyétől szívük közepéig megtehessék a Nagy Utat és egek fényében fürödhessenek!”
A Yotengrit hagyományában ez a Szellem ünnepe. „Ekkor ünnepeljük az ÉG PERMETÉ-t, midőn az ISTENEK lelkünk mellé a SZUSZ-hoz ISZ-t adának”. A régiek hiedelme szerint az Ég ilyenkor a szitáló ködnél is finomabb szellemanyagával árasztja el a világot. Úgy tartották, hogy „csak a tiszta lánggal égő SZELLEM jobbíthatja meg e világot”, ez „a tiszta lánggal égő SZELLEM pedig nem más, mint a bölcsesség és szeretet IKERLÁNGJA”. A fény csúcspontján a lélek is fénnyel telítődhet, ami segíti a legmagasabb rendű égi tudás befogadását és a szellemi erőkkel való összekapcsolódást.
A Yotengrit könyvekben olvashatjuk, hogy Ispiláng nemcsak a nagy tűzgyújtások hete, hanem a tudó embereké is, vagyis „a bácsák, táltosok hete”. Ilyenkor a közösségben „előadatik a HÁROM ŐS hagyatéka”: van, aki a törvényről szól, van, aki a régiekről mesél, mások a fiatalokat látják el jó tanáccsal, vagy éppen „bölcselkednek, szóra szóval”. Régen a tudók ekkortájt körbejárták a házakat, ahol vízzel és tűzzel áldottak, cserébe pedig a ház népe megvendégelte őket. Szokás volt még ilyenkor áldomással emlékezni az ősökről, körmenetet szervezni „Lovas szentek ORUI meg képei előtt”, és tüzet gyújtani a határban álló minden oru és kép előtt.
Ez az ünnepi hét a „Nagy Lófuttatás ideje” volt. Ekkor döntötték el egy nemes versenyben, „melyik ló áldoztatik MÁ-nak, a MAGYAROK ISTENÉ-nek”. A legsebesebb ló, amelyet a táltosok megáldottak, „táltos-lónak mondatik” – őt többé nem fogták munkára. Ezt a „megáldozott, veretes nyergű, szövött takarójú, ékköves szerszámú fehér mént” vezették ezután körmenetekben MÁ tiszteletére. Azt a legényt, aki nyergelte, „lSPILÁNG KAGÁN-jának, Pünkösdi királynak” választották, és a közösség őt és a lovát ellátta „esztendeig étellel, itallal, szállással közköltségen.”
Ezen az ünnepen „az ifjak, leányok meg fehérbe öltözve jártak, lepel alatt vezetve királynéjukat meg királyukat”, miközben a táltosok inasai lánccal csörögtek. A rítus legszebb pillanatában a közösség „megugratta háromszor királyukat meg királynéjukat”. Ez a magasba emelés emlékeztette őket arra, hogy „KÉT FORGÓSZÉL, KÉT ÖRVÉNY az élet alapja, Naporcájú GÖNÜZ ÉG-ISTEN atyánk, meg homlokán Holddal ékes UKKÓ FÖLD-ISTEN anyánk megtestesülései”, akik egymást kiegészítve éltetik e világot. A táltosok pedig ekkor kiáltották, hogy „EGY, EGYBŐL KETTŐ, KETTŐ MEG EGY”.
(Mohos Alexandra írása, idézetek: Máté Imre: Yotengrit, képek: Canva, AstroSky, index.hu, Arcanum)
